Nah igen, “miért pont Japán?” “eddig nem is érdekeltek a keleti országok.”

Egyszerű a képlet, Iván szólt, hogy megy, és kérdezte, hogy van-e kedvem vele tartani. Januárban már láttam, hogy márciusban pont olyan telítettségen leszek, hogy szükségem lesz egy új nézőpontra. Japán erre pont jó, szóval miért ne?! Menjünk Japánba!

A “Just in time megoldások mestere” címemhez mérten most sem kapkodtam el a készülődést. Délelőtt 10-kor kellett volna  a reptérre indulni. 9:54-kor még épp a frissen száradt zoknikat gyömöszöltem a táskába és zuhanyzás előtt álltam. Arról már ne is beszéljünk, hogy nem találtam semmi cipőt, ami illik a kabátomhoz és a táskámhoz, tehát be kellett ugrani egy boltba, ahol árulnak cipőt. 10:15, már autóban. A napszemüvegem is elfelejtettem. Azt is veszünk. És 10:56-kor (59 perccel az indulás előtt) már a reptéren is vagyunk. Ki találta ki, hogy két órával a felszállás előtt ott kell lenni!? Lári-fári.

Némi mutogatós hölgy, úr, némi repülős műanyag kaja, kávé, és már Japánban is vagyunk. Ahogy mentünk a szállás felé, volt mindenféle benyomásunk. Amint a vasúti megállóból az utcára léptünk és térképészkedni kezdtünk, egy srác szabályosan nekem jött, sőt, majdnem elsodort. Aztán pár sarokra megpillantottuk a Tokyo Skytree-t, ami a világ legmagasabb szabadon álló tornya és a legmagasabb mesterséges alkotás Japánban.

Ezután pár sarokkal Kimonóban, szelfibottal élőközvetítő hölgyekbe botlottunk.

A hotelben pedig egy teljesen automata, érintőképernyőn kellett bejelentkeznünk. A készülék bekérte a bankkártyát, kiadta a szobakulcsot, a recepciós csak asszisztált hozzá.

Tekintve, hogy jó sokat pihentünk, ha nem is aludtunk valójában az út közben, azt gondoltuk, estig nézelődünk a városban. Persze ehelyett átaludtunk a délutánt és csak este kilenckor keltünk fel. Kicsit kidugtuk az orrunk, elmentünk a Shinjuku állomáshoz, aminek környéke híres szórakozónegyed. Itt aztán volt minden. Kezdve a Robot Restaurant-tal, amiről nem derült ki, hogy robotok esznek benne embereket, vagy emberek robotokat, vagy robotok robotokat…

A kedvencem a “játékbarlang”, ahol mindenféle automatákból többnyire plüss figurákat, vagy játékokat próbálnak kihalászni az emberek. Minden próbálkozás egy kisebb összeg (100-200 yen), persze elsőre sosem sikerül, de mindig az az érzése az embernek, hogy majd a következő körben meglesz a zsákmány. Nyilván, ha rájön valaki a technikára, akkor kevés pénzből sok játékot tud hazavinni a gyerekeinek, de ahogy láttuk, nem ez a jellemző. Meglepően sok ilyen hely van. Szerintem otthon, nem tudnának fennmaradni. Itt viszont lelkesen próbálkoznak az emberek.