Nem érkeztem valami felkészülten, aminek megvan a jó és rossz oldala is. Nincsenek elvárásaim, ezért nem fogok csalódni, viszont fogalmam sincs, hogy mit kell itt csinálni…

Miután a jól eltervezett nyolcórási kelésből dél lett, kicsit úgy éreztük magunkat, mint Peti a dalban, “ez a nap már tönkrement”. Szóval megpróbáltunk valami olyan helyet keresni, ami közel van. Ezért mentünk a 10 percre levő Ameya Yokocho piacra. A piac mindig mindenhol jó útmutató a helyiekkel, ételekkel, kultúrával kapcsolatban.

Szerencsénkre pont a piac mellett terül el az Ueno park, ami hatalmas, tóval, kis templommal, állatkerttel és rengeteg múzeummal. Tekintve, hogy mi a zárások tájékán érkeztünk, bemenni nagyon sehova sem tudtunk, de szerencsére elkaptuk egy-két korai virágzásnak indult cseresznyefát is.

Egy kicsit felmelegedtünk egy kávézóban, majd a Tokyo Tower felé vettük az irányt. Gyekorlatilag Eiffel torony kettőnek is nevezhetnék… A tornyot az Eiffel torony ihlette, de annál pont 11 méterrel magasabb, 333 méter. Úgy döntöttünk, nem megyünk fel, mert nincs elég jó idő ahhoz,  hogy bármit is lássunk felhőkön kívül.

Ha már ott voltunk, azért az épületbe bementünk, az első három szinten ugyanis éttermek, kávézók, cukrászdák és szuvenír üzletek vannak. Mivel már úgyis itt volt az ideje, megvacsoráztunk itt. Ezzel meg is kezdtem az evőpálcika-diétát. Kaptam egy is felkészítést arról, hogy itt mindent automaták csinálnak (lásd bejelentkezés a hotelbe), a torony második emeletén az étteremben egy automatában rendeltük meg a vacsorát. Kiválasztottam az ételt, kaptam egy jegyet, és azzal mentem a pulthoz, így elkerültük a kínos mutogatós rendelést és a félreértéseket. Pontosan azt kaptam, amit rendeltem.

Mivel már elég késő volt, látványos éjszakai pezsgést kerestünk, így kötöttünk ki a Shibuya negyedben, ami nem csak a fiatalok szórakozó központja, nappal divat centrum, de otthont ad a világ legforgalmasabb gyalogátkelőhelyének is. Némi tájékozódási melléfogás és bolyongás után megérkeztünk a kereszteződéshez, amit a new yorki Times Square-t megszégyenítő fényreklámok ölelnek körbe. Hiába volt éjszaka, olyan mértékű kivilágítás volt, mintha nappal lenne.

Sétálgattunk kicsit, néztünk a péntek esti lázat, a spicces hangulatban nekünk is kedvünk támadt egy kis sörre, de semmi bizalomgerjesztő bárt nem találtunk. Már majdnem feladtuk és sétáltunk a metró felé, amikor egy mellékutcában egy ház emeletén mintha egy bárt láttunk volna. Bementünk, a lifttel felmentünk az elsőre, de ott nem lehetett csak úgy egy sört meginni, 3000 yenért kellet volna váltani egy 60 perces all-you-can-drink jegyet (tehát egy órán át ihattunk volna jó sokat, de nem akartunk). A liftben láttuk az ötödik emelethez a feliratot: “Bar with good music”. Gondoltuk, megpróbáljuk. Bejött! Egy olyan csodavilágba csöppentünk, ahol faltól falig LP-k és zenész relikviák voltak. Egy igazi gyűjtő világába. Az asztalokon papírcetliket és tollakat helyeztek ki, hogy minden vendég felírhassa a dal rendelését a “dallapról”. Amit “rendeltünk”, az ábécé-rendbe rakott bakelitek közül kikeresték és lejátszották, nem internetről, nem számítógépről, LP-ről. Egészen különleges hangulata volt így minden zenének, de aki szokott bakelitet hallgatni, az pontosan tudja, miről beszélek. Csak ajánlani tudom a Dogenzaka Rock Bart, ha arra jár valaki.

Pár sör után hazamentünk és bíztunk abban, hogy most hamar elalszunk és másnap időben neki tudunk kezdeni a napnak… Mondanom sem kell, hogy végül hajnal fél ötig voltunk fent. Szerintem, mire hazaérünk, át is állunk az itteni időre. Csak nyolc óra az időeltolódás.