A koránkelés nem a mi asztalunk. Ki volt számolva, de sikerült elérnünk a gépet Fort Lauderdale-be. Egy helyi férfi, aki New Yorkból költözött oda, eligazított minket a repülőn. Adott pár tippet, hogy mit érdemes megnézni, hogy jutunk el Miamiba. Megadta a telefonszámát és az e-mail-címét is, hogy vegyük fel vele a kapcsolatot, ha legközelebb erre járunk.
A repülőn a vásárlók között ajándékutalványt sorsoltak ki. És a nyertes a 17. sor B ülésén ülő utas volt. Igen, a tizenhetedik sor. A díjat átadta Naomi Campbell egyik barátja. Az egyik légiutaskísérőnk korábban modell volt, ekkor állítólag együtt dolgozott Naomival, aztán menedzser lett a pénzügyi szektorban (a mellettünk ülő utas főnöke volt). Úgy döntött, hogy utazgatni szeretne, felmondott, és elment egy légitársasághoz dolgozni, mert így ingyen utazhat. Kicsi a világ.
A repülőn a vezető légiutaskísérő rádióműsorvezetőket is megszégyenítő show-ban részesített minket. Egyszer még énekelt is. Mi voltunk az utolsó utasok, akik elhagyták a fedélzetet, távozáskor Naomi barátnője elém állt és közölte, hogy segítenem kell a repülő takarításában, mert itt ez a szokás. Már teljesen lefagytam, amikor elnevette magát és kiderült, hogy csak viccel. Korábban efféle lazulást nem tapasztaltam egyik légitársaságnál sem. Az biztos, hogy így sokkal jobban telt az út.

A szálláshoz már korántsem volt ilyen egyszerű odatalálni. Fort Lauderdale-ben a reptéren is elbóklásztunk egy darabig, mire megtaláltuk a buszt, ami a vasútállomásra visz, majd a Miami reptérről a 37-es busszal rossz irányba indultunk el. Amikor észrevettük, leszálltunk, innen kb. fél óra volt, mire 3 telefonnal és némi helyszíni tájékozódással megtaláltuk a megfelelő irányt. Az volt az érzésem, hogy abban a buszmegállóban fognak minket megtalálni szénné égve.

A szállás nagyon szép, ízlésesen berendezett, légkondicionált, ami 8 ablaknélküli, miniatűr szobában töltött Chinatown-i éjszaka és az órákon át tartó hosszú nadrágban történő cipekedés után megváltásnak tűnt. Errefelé, nem meglepő módon, a vendéglátónk nem beszél angolul.

Lepakolás és némi felfrissülés után uberbe szálltunk, és Miami Beach felé vettük az irányt. Először nem értettük, miért megyünk 20 percet északnak, majd ugyanennyit délnek, hiszen a szállásunktól Miami Beach egyenesen nyugati irányba van. Gondoltuk, biztos valami lezárás. Aztán, amikor az alkalmazás közel kétszerannyit vont le a fuvarért a vártnál, akkor rájöttünk, hogy minket bizony buta turistának néztek. Megreklamáltuk, és az Uber egyből korrigálta is az árat. Sajnos az elmulasztott naplementét nem tudja senki visszaadni.
Az óceán felé vettük az irányt. Amint benne álltunk a hullámzó vízben, hallgattuk az óceán zaját és éreztük a szelet, elfelejtettem az összes utazással járó viszontagságot és minden egyéb bosszúságot. Közben a hátunk mögött a bulizó város, a pálmafák, éttermek és az art deco szállodák sorakoztak.

Az egyik helyre beültünk vacsorázni és rendeltünk egy nagy (fishbowl) koktélt is. Az étel hatalmas adag volt, szóval egy darabig elücsörögtünk. Közben egy srác gitáron spanyol élőzenét játszott, figyeltük az embereket. Kellemes volt.

A végén a számla már annyira nem, de egyszer kibírtunk egy százdolláros vacsorát (ne számold át forintba, nem szabad). Holnaptól spórolunk és fogyókúrázunk, ezért a Washington Groceryben vettünk magunknak reggelirevalót.