Épp a “Fent és lent” címet viselő Zeitgeist estről tartottam hazafelé. Örültem neki, hogy sem hajléktalan, sem bankrabló, sem pedig drogos nem vagyok. Elgondolkoztam rajta, milyen furcsán váltakoznak a fentek és a lentek az emberek életében. Időnként indokolatlannak tűnő módon hosszú lent időszakból törünk fel, olykor pedig fent gondolkozunk azon, mivel érdemeltük ki ezt a jólétet. Vagy nem gondolkozunk.
Elégedettségtől dagadó májjal indultam haza, azt gondoltam, nekem most jó. ELÉGedett vagyok. Marci várt a HÉV-állomáson, én pedig pont úgy indultam el, hogy tudjak vele találkozni. Eztán minden a feje tetejére állt egy pillanat alatt. Rossz irányba indultam a villamoshoz, lekéstem, a következővel nem értem el az utolsó HÉV-et. Marci hazament vele, én busszal mentem. A buszmegállóból sétáltam haza egyedül és már nagyon vágytam arra, hogy nyugovóra térjek, amikor is egy kéz hátulról kiverte a telefonom a kezemből, mire hátrafordultam csak két srácot láttam szaladni.
Így kerültem FENT-ről LE. Hogyan lettem áldozatból hős? Velem megtörtént, én elmeséltem, ő megírta. Újabb vendégposzt a kedvenc magánírómtól, aki azon kevesek közé tartozik, akik ismerik a színvonalat, a választékosságot és a fantáziát, tudnak valós helyzeteket irodalomba ültetni.
With all my respect and love:
“We push and pull like a magnet do
Although my heart…
Hirtelen egy kéz rántja ki a kezemből a telefont, a füleim majdnem leszakadnak, de Ed még mindig énekel.
Éjfél van. Ők ketten vannak, én egyedül. Ők rohannak, én melegítek.
A kedvenc piros cipőm van rajtam, leveszem, nehogy valamelyik megkarcolja a fogaival, ha eldurvul a helyzet.
Meg különben is, gyorsabb vagyok nélküle.
Húsz méter előnyük lehet, mire elindulok. Nem volt jó ötlet annyi ráksalátát enni vacsorára.
A nagyobbik után eredek, annál van a mobilom. Kisebbet verni amúgy sem dicsőség.
A sarkon érem utol, páros lábbal szállok a hátába, mielőtt befordulna. Orra esik, engem a lendület a lapockájára repít. Beletérdelek a gerincébe, könnyebb úgy kérdezni, ha az ember kényelmesen elhelyezkedett.
– Ki küldött? Kinek dolgoztok? – indítom a beszélgetést
– Kérem, ne bántson! – sziszegi fűcsomóval a szájában
– Ne szórakozz velem kölyök – hajolok közelebb, és mar én is érzem a fokhagymát a salátáról.
– Kérem… – könyörög tovább elcsukló hangon
– Az oroszok voltak? – fordulok felé, és latom a rémületet a szemében. Hiába, ha felcsesznek, mindig begöndörödik a hajam, lehetetlen kifésülni.
– Én csak annyit tudok, hogy egy fájlt kellett megszereznünk… – vallja be remegve
– Ki a megbízótok? – helyeznem át a súlypontomat a nyakára, mert nem akarok egész éjjel itt bohóckodni
– Jurij – böki ki végre alig hallhatóan.
Jurij! Hat ki más! Milyen rég nem hallottam mar róla! Talán mégsem volt jó ötlet kiposztolni a szakdolgozatom témáját, villan át az agyamon, miközben lekászálódok a támadómról, és búcsúzóul seggbe rúgom.
– Eridj, kiáltom utána, és mondd meg Jurijnak, hogy ne baszakodjon velem, mert így nem tudok haladni!
Azt nem árulom el, hogy meg egyetlen betűt sem írtam, de ha a mar a ruszkiknak is az algoritmusaim kellenek, akkor legalább a témaválasztás jónak tűnik.
A fülesem viszont odaveszett, így sosem tudom meg, hogy fejeződik be ez a dal…”
Itt a mese vége, egészen Kecskemétig szaladtam vele.
Hátborzongató! Tessék valami önvédelmismittudoménmilyentanfolyamra beiríratkozni!